A csillagos ég fölöttem és az erkölcsi törvény bennem
Február 28-án volt 90 éve, hogy elhunyt a Gödöllőhöz több szálon is kötődő Ambrus Zoltán (1861-1932) író, színigazgató, akinek emléktábláját halála évfordulóján avatták fel a róla elnevezett lakótelepi közben. A Gödöllőn sokak által ismert és tisztelt helytörténész, Szlávik Jánosné Zsóka az alábbi – F. Ambrus Gizella/Fallenbüchl Zoltán: Egyedül maradsz című könyvének részleteit felhasználó – összeállítással állít emléket Ambrus Zoltánnak.Az Üllői út 36. számú ház 3. emeleti lakásában az író leteszi a töltőtollát és elgondolkodva néz ki az ablakon. Milyen gyorsan eltelt a tavalyi év, a gödöllői nyár, lányáék nagy tervei a ház átalakításáról, amire ő csak fáradtan legyintett: „hol lesz már akkor az öregúr! Vagy a 70. születésnap, amiről Kosztolányi Dezső így írt az Új Időkben: „Nem látjuk őt… …nem vesz részt a közéletünkben… …De néha, mikor csüggedtek vagyunk, jólesik arra gondolnunk, hogy van.”
Aztán újra a csendes hétköznapok, nyaralás – az utolsó – Lauránában, az Adriánál, majd augusztusban Gödöllőn. Egyre csendesebb, egyre inkább magába zárkózik. Kapcsolatait lassan feladja, minden izgatja beteg szívét: a politika, az irodalmi harcok és már az olvasmányai is. Érzi, hogy közeledik a halála. Rendezi iratait: még meg szeretné írni az emlékeit. De már nagyon fáradt. A súlyos influenzajárvány 1932 februárjában éri el, még jobban megrendül az egészsége. De azért változatlanul írja a cikkeit. Az utolsó, az Átértékelés szinte hitvallás is lehetne: szembeszáll azzal a nézettel, hogy a cél, a siker, minden eszközt igazol, még az embertelen kegyetlenséget is. „Világos, hogy olyan időkben, mikor az egész világ csupa láz, vagy az egyik, vagy a másik fanatizmus hódít. De a paroxizmus (őrjöngés, indulatkitörés – a szerk.) nem tart örökkön, és mihelyt elkezdődik a lecsillapulás, már újra hallani lehet az emberi lelkiismeret hangját, mely nem üvöltő, mint a csataordítás, hanem halk, mint a lélegzet, de végképp nem hallgat el addig, amíg a földön nem szűnik meg minden emberi élet.” Ezek voltak az utolsó sorai.
Az egyre fogyó erő, az egyre halványabban pislákoló gyertyaláng, családja riadt suttogása a másik szobában. Lassan távolodik tőle minden. A láz ledönti a lábáról és 1932. február 28-án este 11 órakor végleg lehunyja szemét az „írók írója”. Temetése 1932. március 3-án a Kerepesi úti temető halottasházából történt. Az Operaház kórusa gyászdalokat énekelt. Az újságírók nevében Kárpáti Aurél, a Baumgarten-alapítvány képviselőjeként Babits Mihály, az Akadémia és az irodalomtörténet szószólójaként Császár Elemér mondtak felette gyászbeszédet. A Nemzeti Színház részéről Hevesi Sándor méltatta. A koporsót a Jókai-lepel borította és a hideg idő ellenére nagyon sokan kísérték végső nyughelyére, a Kerepesi úti temető 46. parcellájának 93.számú sírjához. A díszsírhelyet Budapest székesfőváros adományozta neki.
Emléktábla-avatás február 28-án: Fülöp István, a Gödöllői Városvédő Egyesület elnöke és Szlávik Jánosné
Egyszerű sírja fölé csak 1939-ben került méltó síremlék. Az Akadémia, a Nemzeti Színház, a Magyar Színészegyesület, a Baumgarten-alapítvány mellett koszorút tettek a sírra a Pesti Napló szerkesztősége és a Révai-cég is. „Uray Tivadar a Nemzeti Színház igazgatósága és tagjai, Bókay János a Révai Könyvkiadó Vállalat, Hidvéghy Ernő a Magyar Színészegyesület, végül Basch Loránd a Baumgarten-alapítvány tanácsa nevében helyezett koszorút a nagy író sírjára és mondott rövid beszédet. A fehér hazai márványból készült síremlék a kiváló szobrász, Beck Ö. Fülöp egyik legsikerültebb, finom és ízléses művészi alkotása, amelyet Ambrus Zoltán karakteres relief-arcképe díszít.” (Pesti Napló, 1939)
Méltatására sok barátja, tisztelője írt nekrológot: néhány gondolatot ezekből „Elköltözött megint egy régi jóbarátom. Sírjánál közös ifjúságunk tűző, szép napsugarára gondoltam, s arra, hogy mily kevés és szürke szóban tudnám összefoglalni életrajzát. Talán csak ennyiben: teljesítette kötelességét! Írjuk föl hantja fölé a kanti mondatot, amelyet a königsbergi bölcs sírkövére is fölróttak: Két dolog tölti el a kedélyt, mindig új és növekvő csodálattal és tisztelettel, minél gyakrabban és huzamosabban foglalkozik velük a gondolkodás: a csillagos ég fölöttem és az erkölcsi törvény bennem.” (Népszava, 1939 „lyi”)
„Becsültük benne az irodalom megalkuvástalanul odaadó hívét, a haladás szerelmesét, a franciás műveltséget, témáinak keresettségét, írásmódjának tisztaságát, de mindenekfölött azt, hogy egész életétől és írói munkálkodásától távol volt még az árnyalata is a megalkuvásnak. A kritikái! Új fejezetet jelentenek ezek a magyar esztétikai irodalomban. Iskolát teremtettek a mindenfajta melléktekintet nélkül való ítéletmondásban, a szigorú tárgyilagosságban, a mű boncolásában és méltatásában. Elbeszélő munkái, társadalmi rajzai, szatírái örök értékei maradnak a magyar irodalomnak.” (Népszava, 1939 „Borgisz”)
Temetésén, a síremléknél Voinovich Géza, a Magyar Tudományos Akadémia főtitkára és a Kisfaludy Társaság elnöke mondott felavató beszédet: - „Ambrus Zoltán síremléke előtt állunk, ha ugyan helyénvaló sírról beszélni annál, akinek szelleme él. Ambrus Zoltán önálló egyéniség volt. Munkái ma is élnek, ő volt az írók írója, akit európai műveltsége, alapossága és művészi éleslátása kitűnő műbírálóvá avatott.” (Pesti Napló, 1939)
Illés Endre így írt Ambrusról: „Mi az hát mégis, ami ebben az egészen nemes íróban ma is olyan forró? Ami mindig fogva tart, ha olvassuk. Nem a tévedő kritikus szomorú, szép belkantója. Nem a felelet, amit az íróknak adott. Van valami, amiről nem beszéltünk eddig. Ambrus Zoltán a legtisztább fogalmakkal érvelő magyar író. Olyan világos, olyan egyszerű, olyan határozott, mint a napfény. Erőlködés nélkül áradt belőle az a szinte jellembeli tulajdonság, hogy fel tudta hasítani a homályt. Nem hitt az érzelmek, a rend semmiféle zavarában, irtózott a dagályosságtól, semmi nem bántotta jobban, mint az üres kongás. Mértéke nem használható; de életműve és tartása a legnemesebb példa. Nem a kritikus, az író példája. Megvetni a síkos hátú szavakat, irtózni az olcsóságtól, a zavartól, az ürességtől, józannak maradni, – ez Ambrus Zoltán példája.”
Emlékét művein kívül utcák, szobrok őrzik. Újpesten 1953-ban utcát neveznek el róla, Üllői úti lakásánál a ház falára 1986-ban emléktábla került. Gödöllőn 1985-ben unokája, dr. Fallenbüchl Zoltán felállíttatta nagyapja szobrát, ami Búza Barna alkotása. Szintén ő készítette el az író 1989-ben a Margitszigeten felállított szobrát. Gödöllőn az önkormányzat 1987. január elsejei döntése óta Ambrus Zoltán köz őrzi az emlékét, 2022. február 28-án pedig felavatták az utcanév-táblát.
|
Online kaszinók
Magyarország
Kamerák előtt Gödöllő és a környező települések sportolói
|